E-mail fmico@freemail.hu-nak gellerbistvan@mailbox.huról
Éltem: ne halnék meh? Dehogynem
Ha jó napom kimerül,
Jöjjön a vég,de becsületben.
E földi élet nem örök,
Bármit is mond majd a pénzpióca,
A halál mindenkit ledöf
S ez vigasz némely nyomorultra,
Aki,míg ifjúsága hagyta,
Így hetvenkedett, a hamis,
S bizony nyegle kurafi volna,
Ha úgy viháncolna is.
Ezek a sorok Villon Kis testamentumából valók,aki közel 500 évvel ezelőtt már eltöprengett azon,hogy az élet véges és lezárul egyszer.Valószínű, hogy az emberi lét egyik nagy misztériuma az, amin gondolkozott, amire nincs magyarázat de egy idő után visszavonhatatlan ténnyé válik. Ezt a tudatot különösképpen erősítették az európaszerte végigszántó járványok amitől az elmúlás még kézzelfoghatóbbá vált. Természetes, hogy nemcsak költő állt meg a jelenségnél, hanem a köznapi ember is. Az élet ezer apró örömével, kellemes ízeivel megjelenik elöttünk és mire megtanuljuk igazán értékelni, élvezni, addigra lassan véget ér.
A természetes elmúlás lassú fáradással,gyengüléssel figyelmeztet az élet végességére. Az is mindennapos, hogy a festők felfigyeltek ezekre a jelekre akárcsak a megrendelőik. Elöször a haláltánc motívuma jelenik meg szobrokon illetve fametszeteken de ez a zenében még a XIX sz-ban pl. Saint-Sens művében ill, Liszt Ferencnél is jelen van. Másutt a Bűnbánó Magdolna képeken egy koponya vagy csontok utalnak a halálra.
A vanitas képeken egy érdekes sajátosság van, hogy a dús csendéletekben szinte elbújik a koponya, vagy csak mellékszereplőként jelenik meg a gyertyaláng fényében, szinte keresni kell… Tehát a csendélet nézője kétszeresen élheti át az örömöket, míg szeme a dúsan festett csendéleteket vizsgálgatja, örömködik majd rálel a ravaszul elhelyezett elmúlás motívumokra és továbbgondolja a látottakat.
Mindez ráadásul egy olyan korban történik, ahol a vizuális élményeket a valóságon kivül csak a művészet adja. Ez rendkivül fontos tény. Hajlamosak vagyunk feledni, hogy a fotózás mintegy 150 éve létezik, a film és a szentként tisztelt TV is csak ötvennéhány évees.
A festő ilyenkor elgondolkodik és a kereskedelmi adókból, valamint a világ más produktumaiból kiömlő szar láttán elbizonytalanodik.
Majd lassan körülpillant, ekkor kezdik ellepni a gyógyjoghurtok, amik rendbehozzák emésztését, a szódavizek amit csak bajnokok isznak, a smink amitől rögvest megszépül az arca és izmai kifeszülnek. Azt súgja a mindenttudó gép, hogy haja csak akkor lesz szép, ha egy bizonyos keverékkel festett. A dobozos sör fényesebbé és csillogóbbá teszi a világot, a burgonyasziromtól pedig egyenesen ő lesz a multi-mega-szupersztár fokhagymás ízesítéssel.
Csak így tovább és minden ragyogni fog, csillog-villog a lenyugvó napfényben, míg a trópusi pálmafákat nyaldossa a korallok tengere.
Így tehát valamit tenni kell. Összerendezi a kissé hervadt dinnyét, a dobozos sört, a sminkkészletet, a boldog életutat mutató Cosmopolitan magazint,majd a sötét padlástérben elkezdi rendezgetni a csendéletet.
Végül jön a kattintás, az idő elfogása. Majd a képernyőn megjelenik valami új és aktuális. Új minőség ami egy új-régi nyelven szól és súlyos gondolatokat fogalmaz meg.
A festő Fejős Miklós valami különleges gondolatot talált meg magának és persze nekünk, amit szerintem bravurosan sikerült megfogalmaznia.
A kiállítás után persze megálló következik, ahol majd végignéz a munkákon…
A látottak kapcsán már csak egy van Miklós, küldöm az e-mailt és jó utat kivánok.